Titkos álmaimból próbállak összeállítani téged. A fejem majd szétrobban, az emlékekben turkálok. Mindig hiányzik valami, ami úgy pont oda illik, de mégis más…
Álmok, kívánságok, érzések tömkelege mellett úszok el.
Hosszú keresgélések után sikerül rátalálnom a megfelelő darabra.
Hát még itt vagy, nem mentél messze. Gyere, gyere közelebb kérlek, hagy vigyelek el magammal, hogy újra érezhessek! Hogy újra alkotni tudjak. Hogy a saját bőrömön lélegezhessek.
Gyere velem, te vagy az utolsó darab, ami hiányzik a képből. Muszáj megtalálnom őt, akit keresek…
A fejem szétszakad. Nem jöttél velem. Minden elmúlt, minden üres.
Nem jön vissza soha többet.

Pont a város közepe felett ültünk merengve I. –vel, hallgatva a kocsik zaját, nézve a fényeket. I. ma különösen csendes volt. Máskor már szólni kell neki, hogy fejezze be a fecsegést, mert mindenkit az őrületbe kerget. Szerintem vicces. Főleg amikor kicsit iszik is hozzá. Arca egészen kipirosodik, szemei csillogni kezdenek és olyan, mint egy kisgyerek; mindenen nevet. Oldalra néztem I.-re.
Hiába, nem tudom nem szeretni.
Nagy sóhaj, majd újra a táskámhoz nyúlok egy szál cigarettáért, de I. erősen megfogja a karomat. Mélyen a szemembe néz.
- Te is…?
- Mi én is? – bár tekintete mindent elárult. Tudtam mire céloz.
- Te is látod…?
Leraktam a táskámat, majd megfogtam a kezét.
- Én is látom őket. Mindenki látja őket. Mindenkivel ugyan ezt teszik. Nem kell félned. –nyugtatom meg.
Rám néz, majd el kezd nevetni. Később én is vele nevetek.
Ekkor bukkannak elő a kicsi kék manók a bokorból, és ránk kötik azt az izét, ami kiszívja az összes érzést belőlünk. Csak egy villanás.
A piros padon ülünk I-vel, ahol egyik éjjel együtt aludtunk. Az érzések nélküli embereket nézzük. Mindketten reméljük, hogy mára ennyi volt, és nem jön több manó.

ynozssa ttolaH

Fehér, klórszagú falak között feküdt az ágyában. Be volt takarva, mozdulatlan volt. Az utóbbi időben rettenetesen lefogyott, mivel hónapok óta nem evett semmit. Arccsontjai kiálltak, a kezén az ujjai eltűntek.
Tátva volt a szája és a plafonra meredt. Fölé hajoltam és a szemébe néztem. Vajon tudta –e, hogy hopp, most itt van, kész vége, ennyi? Vagy csak úgy „hm”?
Nem tudom. Persze sokkal többet kellett volna látogatnom. Szánalmas, hogy az ember, csak akkor reagál valamire, ha az már megszűnt létezni. Én is az vagyok.
Felemeltem a takarót. Vajon hol lehet a lelke? Ő már biztosan tudja, hogy mi van ezután…
A testéből furcsa szag áradt. Lehunytam a szememet és próbáltam az összes emlékemet felidézni róla. Mosolyogtam.
Hiába, a teste már nem ő. Az csak egy ruha, amit magára ölt az ember. Lehet, hogy ez csak egy álruha volt. Mi van, ha nem is ilyen teste lenne a belsejéhez képest? Most biztos, hogy nem.
Lecsuktam szemét és becsuktam a száját, majd csókot leheltem arcára, amitől egyből felébredt álmaimban.

Rólad

Az író, a melankolikus, egyedi író ihletet gyűjtve eleresztette magát az úton, szállva a tömeggel. A nők kopogtak tűsarkújukkal, mint a munkások a kalapácsokkal, a férfiak pedig telefonjukba bújva törtek előre a tömegben.
TÖBB ROMANTIKÁT!
Olvasta az író a transzparenseken.
TÖBB CUKORSZIRUPOT!
Olvasta a híd tetején.
ÉRZELMEKÉRT KIÁLT A VILÁG!
Giccses, undorító, borzalmas. Az író, az egyedi író lehajtotta fejét, és cipője orrába fúrta szemeit. Tudta, hogy már csak ő maradt egyedül az ő kis melankolikus irományaival.

Világos

Kész, vége. A lámpák meghaltak, és minden zaj eltűnt. Nem zúgnak a gépek, nem bántja a szememet semmi fény. Kimúlt a világ. Egyet még sóhajtott, aztán ennyi volt. Megunt létezni, megunta azt a szörnyű zajt, amit okoztak mások neki. Lehunyta a szemét, majd mély álomba merült. Azt hitte nyugodtan aludhat majd, mert nem lesz több zúgás, de tévedett. Mindenki sírni kezdett, én is, a gyerekek is, a felnőttek, az öregek, Ludmilla, Szergej Petrov, Sára, ipszilon, Alkenda. Mondom, hogy mindenki.
A világ a fejére húzta a párnáját, és betette füldugóit, de még így is hallotta. De nem is ez bántotta igazán. A szíve megfájdult, hogy cserbenhagyta az embereket.
Egyet még sóhajtott, aztán visszakapcsolta az áramot.

Robogó emlékek szín kavalkádja lebeg előttem. Valaki megfogja a kezem. Ki vagyok én, hogy megmondjam neked, mit csinálj? Csak járd a saját utad, tőlem nem tanulhatsz semmit. Senki vagyok. El akarják hitetni velem a senkik, hogy vagyok valami.
Valaminek lenni nagy szó.
Senkinek lenni átlagos.
Azt a valamit, amit te keresel, soha nem találod meg. Nagyon messze van. Talán nem is él.
A valami egy kitalált dolog, amit mindenki máshogy képzel el.
Nekem te vagy a valamim.

(Cím nélkül)

Napok óta rosszul érezte magát. Olyan semmi volt, de még lélegzett, néha megpiszkálták egy piszkavassal, hogy lássák él e még.
Egyszer nevetett, máskor sírt. Egyszer goromba volt máskor az egész világot ringatta volna karjaiban.
Létezett meg nem is. Ketten voltak, de mégis senkik.
Azt mondta, nem mehet ez így. Ilyen állapot nincs a Földön. Azért teremtették őt, hogy megtalálja a kiutat. El innen. Persze máshol is ugyan ez lett volna. Akkor? Inkább ki innen… a legtávolabbi pontba. Ahol konvex az alakzat.
Persze ez olyan gáz, hogy kitalálta. Ez olyan nem valódi. Ilyet nem talál ki az ember, ilyet nem tervez meg senki, csak megteszi.
A villamos alá akart menni, ahogyan megálmodta. Másnap ott is volt, ahol sok ember van. Legalább ők se tudjanak aludni.
A sárga villamos vészesen közeledett. Talán most. Persze, ez olyan gáz, hogy kitalálta.
Megpillantott egy kisfiút a túloldalon, aki akár ő is lehetett volna. Kegyetlenség lenne megtenni. Nem, mégsem. HUH! Lélegzett fel.
De hiába, a halállal nem lehet szórakázni, már kitárta kapuját előtte.
Végül úgy halt meg ahogy akarta volna, de mégsem.